Mezítláb ültem szemben a tóval, annak a szív alakban megdőlt fának a törzsén, mely mindig árnyékot vetett az arra utazók fáradtságos létének. A hatalmas víztükör kékeszöld színét felúszó halak uszonyai törték lenyűgöző hullámokban.
Könnyező fűzfák lógó ágait lomhán ringatta a langyos lég, mely hajam őszülni vágyó tincseit is simogatta. Smaragd mélységeiben bólogattak a part menti nádasok, mintha csak násztáncot jártak volna az éltető nemesség selymes csillanásaival.
Közben homályba burkolódzott emlékeim láttam a lét megforgatott arany kerekén. Újra és újra felbukkanó tapasztalás nyújtotta karcsú kezeit a végtelen megismerés zálogaként. Megakadt időtlenségben hódolt elrejtett vágyam csodája, mely tiszavirágként akart tündökölni abban a teljességben, mely csak egyszer adatik. Kértem és megkaptam… Ahogyan e világot Istentől az ember.

Veresegyház, 2014.