Anya emlékszel? A konyhában a hideg vörös kövön
mégis meleg volt a tér, s míg vacsorát főztél
éhes szemeim bogarában csak úgy lüktetett a vér.
Csitítottál, mert éhemnek vágya mind csak megfeszült,
alig vártam, míg az üres faasztal gondos kezeid alatt megterült.
Forró tej volt és az összegyúrt gölődin, szájamnak nem íze,
de te jó kedéllyel, édes szóval ültettél be a székbe.
S hogy öcsém se sírjon, ki úgy figyelt, mint a katonatiszt
Nagyapával kacsintva húztad orromra a fityiszt.
Tessék enni! – jött az intő szó és lám az öcskös már kanalaz,
még alig töltötte be az ötöt, ő már tudja, engedelme az.
Mert helyettem is szót fogad, megmutatja, hogy kell jó ízűen enni,
engem pedig csak a székpárnák színes cipzárja tud érdekelni.
Egyél Anyukám! – biztatja lelkem az én szívemnek kedves Nagyapa,
ő megért, tudja, most nem esik jól nekem a megfőzött vacsora.
Kóstold! Finom! – mondod újra és én csak a szájamat húzom,
nem értem, miért kell a fogamhoz nem valót enni folyton!?
Már mindenki kész, az asztalon álló tányérok üresen kongnak,
de az éhség rémei az én hasamban tovább korognak.
Anya tudom, hogy ahogy akkor, úgy most sem könnyű velem,
de tudd, hogy tanító fegyelmed még ma is szeretem.

Tura, 2017. január 28.