Már alszol, fáradtságodba
csendes éj honol,
lassú lélegzetedből felém
mégis fájdalom nyíl,
mert mély lelkedből dalod
nem vígasztal.
Száll, repül, utazik messzi
tájak felé, talán velem,
talán más földivel
játszik szép táncokat,
de nem látom, hogyan
szalad éjszakánkon át
a remény,
mi szemeinket nyitja
véges végtelen.
Furcsa most a mód
mi fáraszt, és én épp
te rólad ábrándozom,
azt hiszem igazad az
mi mindig is volt és
vágyamban virágoz
hosszú mezőkön.
Csak ne hazudj,
ne lépd át a bús
vonalat, mely nem
enged vissza hozzám.
Csak légy igaz, kit
ismeremben csoda álmodoz.
Szeretlek, halkan és félve.
Most csak ez jut léha
szívem bársonyának,
dobog és féltve őrzi
önmagát, csak kín meg ne
támadja...
Szeress te is, Istenben valón,
szeress és kímélj fáradhatatlan,
hisz napjaink fogyva fogynak
mit csak én tudok
és még te sem...

Veresegyház, 2016. február 6.