Hajnal van, néma a lég, s benne a sok
szenderült teremtmény alussza igazak álmait
de én, mint vágyait kergető a kétség útjain
lépkedem,
Isten létébe burkolt fényesség mindkét szemem,
s bennük lázálmok szépséges foglyai,
mint feledni kívánó, ki nem érti e világ miértjeit,
lelkem milliárdnyi képe kérdések közt lebeg.
Ez a valóság bennem vajon min képzeleg?
Telik az újabb perc, csak egy pillanat,
midőn a csend szívem dobbanásába szalad,
ha elfelejtek levegőt venni.
Távolban már látom a halovány képeket,
ahogyan egy párhuzamos világ ébred
mély álmomból.
Átléptem már a halálból,
hol elfelejtettem élni.
Most csak létezem, könnyen, áthatóan,
igazság szűrődik minden oldalamon.
Nem félek kimondani, hogy várj, szeretlek.
Hajnal van. Sötétség, eloltott fények bájaiba
bújva szikráznak a távoli galaxisok
apró fénypontjai,
mind kell, értékes és való ezen világ egészeként,
mint lüktető származások, úgy ölelik
körbe azt a nagy üres sötétséget,
amely nélkül sosem léteznénk.

Vác, 2023.07.06