Magányom elsodort,
rongy lett életem.
Fáradt testem zokog,
mert elhagytál engem.

Elhagytad szívemet,
a nagy szerelmemet,
s csak fájdalmat hagytál,
mely issza véremet.

Bár boldog lennék,
mint az, ki nem fél,
de szívem beteg.
a végzet jön felém.

Szavam esdve szólt
hangom rejtekén,
ha néha halk is volt,
de mégis mert szegény.

Most körülvesz az este,
csillagok, s a nagy fekete
fellegek tánca rémiszt.
Hát, aludni kellene!

De nem tudok,
mert szívemben égsz,
a mosolyod bája,
s az, ahogy szemembe néz.

Fáradt vagyok és éber,
egyszerre jó és rossz.
A hazugság szabadon jár,
kísérti a gonoszt.

Morajlik a csend,
itt lüktet a fülemben
elhangzott szavad,
tiltó és képtelen.

Hisz szíved adtad,
egykor fogadtad
szerelmed zálogát,
mely még érző talán.

S csak várom a percet,
a nappalt, az estet,
hogy rémisztő álmom,
végre alkonyba szálljon.

Tura, 2003. május 18.