Szerettem a hosszú, reggeli sétákat. Amikor a nap épp bontogatta sugarait, s a város nagy része még édesdeden igazgatja feje alatt párnáját, én akkor kezdtem meg komótos utamat az öreg utakon, s gyakran nagy mosolyokat eresztettem ajkaimról, kísérőim láttán. Mintha minden léptem figyelték volna, szürke tollas, apró fejüket felém irányítva szemléltek. Az volt az érzésem, átérzik lelkem, látják fejemben gondolataim, mert úgy viszonozták figyelmem, mintha életük közvetlen részese volnék. Olyankor megnövekedett bennem a szeretet, mert megértettem, hogy valójában sohasem voltam egyedül még a legelvetemültebb magányomban sem.

Mindig bámultam a magas villanyoszlopok közében megülő szárnyas valóságukat, s ha éppen szállani vágytak, örömmel nyugtáztam a tényt, hogy messzire tőlem sosem sodorja őket az élet. Távoli társaságaim - ajándékként - megelégedve vigyázták lépteim. Éppen ezért, néha beszédbe elegyedtem velük, s ha kérdeztem, - mert általában nekem ez jutott - azonnali válaszukként verték hangosra sajátos kurrogásaikat.

Szó nélküli legjobb barátaim voltak azok a tört-fehér szárnyú gerlék, melyek minden alkalommal végigkísérték lépteim. Ők jól tudták, mikor milyen a kedvem, s annak megfelelően tették dolgaikat, hogy egyensúlyban maradjon a közöttünk húzódó világ.

A csend magánya mellett reggelenként, rendszerint lelkem táplálták, s mikor napközben a zajos emberiség tette a dolgát, akkor sem feledkeztek meg rólam. Angyalvárosom, mely tele volt szebbnél szebb fákkal és bokrokkal, fészkeiket rejtette, az élet valódi csodáját. Bennem pedig a nyugalmat és a biztonságot afelől, hogy bármi történjék is, szívemben azok a kicsi gerlék vigaszt jelentenek.

Veresegyház, 2014. április 17.