Vittek lábaim, nem tudtam merre,
csak mentem, előre
minden léptem lelkem őre volt,
csak követtem a megérzést magamban,
amely egyszer csak felkarolt.

Domboldalra nyíltak szemeimben
az emlékek,
csendes házak mellett értem az ösvényre,
hű kutyámmal kapaszkodtam fel
a tavasznyíló, öreg dűlőre.

S messze, ameddig a szem ellátott
zöldellő kukorica hajtott
mezőt színezve e térben
barnából zöldbe hajlott.

Isteni ösztön lengte körbe aurámat,
éreztem kitárult szívemben a szenvedélyt,
azt ahogyan emlékeimből
e földszerelem testemen körbeért.

Boldogan, némán bámultam a távol
megbabonázó szépségét,
nem győztem betelni,
újra ezt akartam, még, még és még.

S olykor szél kapott hosszú, sötét hajamba,
megérintett az élet egyszerű szabadsága.

Mellettünk az erdő ismerős útjai
mint számtalan séták mélázó vándorai
üdvözöltek,
e gyönyörrejtőzött fák közt
édes illata volt az erdőnek,
madárcsicsergés vad bősége lengte körbe
művét e csodát teremtőnek.

Vittek lábaim, sokáig az utakon,
nem fáradtam, öröm volt boldogságomon,
mert e szépség és jóság, mit Isten
akkor nekem adott,
lelkembe érve megnyugodhatott.

Fót, 2024. 04. 03.