néha kizökkent az élet zsúfolt közönye,
olyankor latba vetem minden energiám,
hogy elkergesse lázongó problémám.
Fel kell állnom minden mélység után,
nem kérdezhetem szánakozva mégis bután,
mit rontottam el, mit kellene tennem,
szívem megmondja hogyan cselekedjem.
Hogy ha fáj, akkor rossz úton vagyok,
hogy ha boldog a lényem, bármit megadok.
Emlékeznem kell arra, amit Isten adott,
nem hagyhatok önvalómban szomorúságot.
Mindaz a csoda, mely nap, mint nap körbevesz
okulásomra többet ad, mint amennyit elvesz.
És becsülnöm kell a földet, az ég madarait,
a lombok közt suttogó természet hangjait,
a nap melegét adó Istent, az éjszaka szikráit,
mely lélegezni tanította testem sejtjeit.
Nem fájhat a magány sem most, sem máskor,
az alázatos ember szíve Isten előtt bátor.
Csodálattal hagyom vágyaimat e világban égni,
meg kell tanulnom a fájdalmat elengedni,
hisz a lélek szárnyai csak akkor szabadok,
ha nem küzd a lét és minden vágy halott.
Fót, 2024. 09. 13.
