A halál hídján állok.
Az órák megálltak.
Már tovaszállott a reményem,
ahogy szívedben a szerelem.

A víz mély morajlást vet.
Habzó sűrűség lepi el
lelkemnek dús gyengédét,
melyet összetart a kegyelem.

Sikoltanék, ha tudnék,
de hangom folytja a bánat.
Elharapódzott indulatokkal
leteper a zord alázat.

A halál hídján állok,
Senki nem fogja kezem.
Csalódás szaggatja szívem,
s a magány ítél felettem.

Vége a szép hajnalnak,
vágyam érhet az égig.
Buta tapasztalat mosolyog,
cinikus hangja némít.

Rezgő csontjaim félnek,
bár bíztat az új jövő,
ha a jelent átvészelem,
kegyes lesz hozzám az idő.

Én mégis ott állok
kint a halál hídján,
összetört lelkem darabjai
hevernek a folyó partján.

Néhányat az ár elsodort,
messzi távolba szöktek,
azt újra összerakni
talán sosem lesz esélyed.

Majd az út végén meglátod,
ahogy keserved marja szíved,
s melytől gyengén elalélsz,
tovatűnik volt szeszélyed.

A halál hídján állok,
de szemed csukva marad.
Szívem kitárult előtted,
szerelmedért gerjedt a harag.

Ha a híd üresen áll,
már késő lesz, s bánod.
Élted számadását kérné,
de az majd üresen tátong.

Csak egy szív szeretett téged,
oly gyengéden, s oly nagyon,
hogy életét áldozta érted,
azon a gyászos hajnalon.

Tura, 2003. május 16.