Lelkem felhők közt kószál szüntelen,
óhajok bántják szirmaim rezdüléseit,
s regéket kántálna semmiért, fesztelen
csitítva haragra gerjedt szíveket.

Alkonyba dönti hamvaim reszketve
fojtott szavad, hazudva szelídül,
midőn válaszba rejtik halk dalunk
kínjait, talán tajtékunk lecsendesül.

Ismeretlen tudattalan remeg szerte szét,
árnyas éjjel hinti körbe hűs melegét.
Gondolatnak ingó támasza bár volnék,
de himbálódzó hulláma még mindig fél.

Suttogott ürességét fújja leheletem.
Vak eszméim keringnek homályában.
Szívem kísértett múltját győzné szertelen,
ám lezárt csodái elvesztek vágyában.

Így lelkem felhők közt kószál szüntelen,
míg vigaszom szívedben meg nem lelem,
s vágyad édes íze ajkamhoz fel nem ér,
szavad csókja, mint régen, újra nem mesél.

Tura, 2002. július 14.