Szállnak a felhők,
úsznak az égben.
Halk szellő fújja
elveszett reményem.

Két esztendővel
a napnak előtte,
csókot font az éjjel,
bennem, s körülötted.

Hetedik határban
nyílott álmunk völgye,
barátként jöttél,
s maradtál örökre.

Titkos ábránd kúszott
sarlós Hold körében,
buja nász viháncolt
szívünk börtönében.

De ízlelt fájdalomnak
kortyát káromoltuk,
midőn dajka naphoz,
igazságunk adtuk.

Puszta kín keservét
lelkünk bánatában,
részül kaptuk mind,
percek hajnalában.

Megtörten és gyengén
hű szívünket bántuk,
ama holt aduba,
testünk, lelkünk dobtuk.

Kint éj leple hált,
lent a napra szállt.
Csend tengerében,
szavunk kővé vált.

Szerelem volt,
gyengéd, s árva.
Drága szív mosoly,
testünkbe zárva.

Szálltak a felhők,
úsztak az égben.
Szellő fújta szívünk,
hazug múlt ködében.

Tura, 2004. február 7.