Csak egy szemhunyás
öröklétnyi tér
csak egy villanás
s a lélek körbe ér.
Faggyá dermedt bennem
a vajúdó szánalom,
csontig hatol a kín
az üresség, a fájdalom.

Azt mondta:
- Gyere…
Fogd meg a kezem!
Nem fog fájni
csak kicsit hideg lesz…

Nem szeretem a hideget!

Álmomban már sokszor rám tört…
Csak egy utolsó szusszanás,
kába eleme a sötétnek,
valahogy mindig tudtam
mily félelmeim kísérnek,
alaptalan…
A végén a fény…
Mi bennem is volt,
meg a remény
mindenek felett.

De az ember ostoba!
Nem tudja, hogy a kín
véres hatalma
csak néki édes…
Az időm meg véges.
Halkulok…

Kit érdekel a szívem?!
Az ezer ereimben lüktető pillanat,
az utolsó hangulat, lehelet…
S az ágyad
nélkülem veted meg.
Kínlódva, tipródva
saját gondodban fuldokolva,
mert ezzé tétetett…

Megfolyt a levegő,
lélegezni sincs erő.
Minek…?

Kevéssé vált már a gőg,
a demagóg ítélet
az lelkemben hiába sző
hangokat,
s Te hiába ígéred,
hogy más lesz…
Nem lesz!
Mert…
Alázattá nőttél földi javad előtt,
lelkünk tornya pedig ledőlt
s nehéz törmelékké omolva
fájsz…

S az egyszarvú halál
most értem vihog.
Karmaival tép, húz,
parázna bűnné avanzsál.
A test hiába zokog…
Ott porlad el
vele együtt,
s lehet boldog,
hogy kegyeibe fogadta
kibírhatatlanul.

Szánalmas!

De te ISTENEM,
Te lélekké emeltél mindig!
Engedd meg,
hogy öled közt altassam
megmaradt álmaim.
Kérlek…
Engedd…
Örökre lezárni
szótlan ajkaim.

Veresegyház, 2008. december 16.