Lélegzeted lassú ritmusában
csenddé születsz,
gyertyák hamvas lángja
szemed tükrébe csalja
a magány könnyeit.
Ünnepelsz…
s közben a fájdalom fojtja
meghittnek hazudott
álmaid.

Most nincs visszaút…
Csak előre…
Csak most van…
Mit választottál
az hallgatag súlyként
égeti szíved,
nem ezt érdemelted,
pedig kértél,
s kaphattál volna.

Vágyaid ködébe rejtőzködsz,
átvészelni a lázas fényeket
hogyan is tudnád?
Hisz az a másik is
ünnepel… nélküled…
Szemébe gyűjti
a néma könnyeket
s némi gyermeki kacaj mögé
rejti kegyetlenül.

Lélegzeted lassú csendbe zuhan…
Mi kincsed van
ott őrzöd legbelül…
S mi fáj, az néha lecsendesül.
És zubogott béklyóját veti
talpalatnyi földedre a szív,
mert a külön, eggyé válik majd,
s közös gondolatra hív
s fenyőfa körül.

Tura, 2008. december 20.