A délután folyamán éppen hazafelé tartottam a 2/A-n, amikor felfigyeltem a naplemente vonalában magányosan kirajzolódó Pilis vonulataira. Érdekes volt a kontraszt, ahogy a fagyos és mégis párásnak tűnő levegőben a nap fénye átszűrődött. Poros hatást keltett, akár a sivatagban fúvó szél. Vagy olyan volt, mintha egy láthatatlan fénytakaró telepedett volna a tájra.
Lenyűgözött a sárga és narancs árnyalatainak játéka, miközben a Pilis a távolban mégis élesen tündökölt. Látni lehetett a lankás, napfény nélküli oldalán a megmaradt havat. Továbbá a domborulatok között észrevettem két szabályos piramis csúcsát. Mosolyogtam magamban, hogy a hegyek jól elrejtették. Felfedeztem egy fekvő, hosszú hajú női alakot is. Az volt az érzésem, hogy mindjárt felkel és nagyot nyújtózik.
Mélázva néztem magam elé, és azon gondolkodtam, vajon más észrevenné-e ezt a sok szépet maga körül. Mi emberek hajlamosak vagyunk kis világunkba zárkózni, ahol legtöbbször csak a problémákkal szembesülünk. Majdnem az köti le minden energiánkat. Pedig ha tudnánk mennyire jó és csodálatos az, ami igazán körbevesz bennünket, akkor többet mosolyognánk...
Veresegyház, 2015. január 4.
