Be vagyok zárva,
a csönd házába,
be egy kalitkába,
melynek elveszett kulcsa.
Bárcsak megtalálnám,
s bárcsak kinyithatnám
azt a zárat,
mely engem fogva tart.
Lelkem rab,
e ház rabja,
csörgő láncokkal
tart erősen fogva.
Már nincs remény,
ami volt, nem az enyém,
és csak nézek
ki az ablakon,
legalább a táj
emlék maradjon.
Az a hatalmas fa,
mely csupaszon sötétlik,
karjait széttárva
az ég felé magaslik.
Ő sem menekülhet,
gyökerei marasztalják,
éppen úgy,
mint lelkem e ház.
A hatalmas épületet
mégis kicsinek látom,
hiába van lánc
hús, vér lábamon,
messze elszáll az álmom.
Talán egyszer
kulcsom meglelem,
s fáradt testem
szabaddá tehetem,
mert a gond
mit sem ér,
ha van elég erő
és tartós remény.

Kismaros, 1996. december 20.

(Megjelent a Turai Hírlapban)