Mikor sors könyvébe írt
a Mindenható,
s letisztult tudatunk elé tárta
megsebzett álmait,
akkor kaptuk egymást
s fogadtunk évnek fordulóján
egymásnyi életet, szebbet,
halandóbbat az erkölcs téziseiben,
és megannyi tiszteletet
a szerelem mellé,
mely felemelt akkor is
mikor hiánytól küszködött
lázba vert kínlódásunk.

Akkor kaptuk egymást
és soha többször,
csak úgy és annyira
mint egy éhes lélek kíván.
Látomásban sem bíztunk,
vad csatákban sem,
csak az önzetlen tisztaságban,
abban az igazságban,
mit örökül kaptunk
ezer, s még egy valóságként,
mert híján sem voltunk
egymás gazdagságának,
sem akkor, sem most.

És boldoggá tétetett
az ÉG is általunk,
megannyi mosolyba fulladt
keresetlen, de mégis kapott vágyakért.
Hűséggé tömörült világot adtunk
önmagunknak,
s ezáltal a világ bajának is,
míg ebben a lételemben
másoktól oly merészebben
lépdeltünk a talpunk alatt vert
hideg köveken,
közben dúdoltunk,
ahogyan csak lehetséges.

Mikor sors könyvébe írt
a Mindenható,
már elfogadtuk,
mit ránk szabott a lét,
és furcsa kőhatalmak borultak le
fázós lábaink elé,
mert megvívták már lépteink
az elfáradt harcokat,
és pihenni vágytunk
ölelésnyi terekbe burkolódzva,
így ontottuk szomjas ajkainkat,
így védtük ez kiváltságunk
búzakék virágait.

Tura, 2009. január 13.