Sejtettem mindig,
valahol ott a remény.
Ha elfáradt lelkeink közt,
halk zenét fújt a szél,
fülünkben ott suttogott
álmokat szőtt szava,
tudtam jól, elérünk oda,
hol megnyugodhatunk.

Most szelíden simogat
az elfáradt hit,
kívánnom hozzád végtelen.
Sejtettem mindig,
sorsunk nem lehet véletlen,
mert elveszett gondjaink
egymásért valók,
s a tiszta vágyak
mind felszínre hozták a jót.

Tudtam mindig,
hogy hozzám tartozol…
Fájdalmas
nélküled napok mögül
fényed egyszer felkarol.

Éreztem, hogy szeretsz,
és tudom, most is nagyon…
Melletted vagyok egész…
Létem… Melletted akarom…
Akár színeket az őszben,
fiatalon, vagy idősen,
nem számít a kín
s az idő sem,
csak az önzetlen…
tiszta…
szerelem…

Tura, 2010. december 27.