Apai nagymamámnak, Pálinkás Veronikának (1926-1977)

Lila lelkében álmok...
Akár tavaszi szélben
fürdött virágzások,
féltőn nyílnak az égből
szívemnek szívétől...

Nem láttam sohasem,
de lelke lelkemben
bolyong,
letűnt emléknyi képe
hiányként tolong
létemben,
mert az idő
elvette tőlem.

Azt mondták, hasonlítok rá,
hogy ölében hordott
szeretete, szeret még soká,
hogy szemében a féltés
olyan, mint enyémben
a megértés...

Veronika...
Isten legszentebb, s legszebb
szónoka,
győzelme a világnak,
mit a szív csak kívánhat,
hisz szeret ő,
szeret halhatatlanul...
Lelkem általa
tanítva tanul,
hogy sohase felejtsem,
ő a síron túl is
örök vérem...

Veresegyház, 2015. november 2.