Házi macskám önálló személyiségével a társait és a szomszédos kutyákat is lepipálja. Saját háza és saját kertje van, ahol minden virágra vigyáz, a pázsiton végighúzódó járdát használva halad nap, mint nap, amikor kíváncsi figyelme tudni akarja, odakint az utcán mi történik éppen.

Sajátos jelzési rendszere van. A hangját szinte alig használja. Ha szomjas, vagy csak törődésre vágyik, akkor sohasem haboz a szúnyoghálóval felszerelt ajtót nyitogatni. Néha csak játékból, néha unalomból... Van, amikor teljesen komolyan gondolja, hogy emberként viselkedjen.

Őrzi a portát. Kutyákat megszégyenítő módon zavarja el a hozzá látogató kandúrokat, csak mert nem mindegyikkel osztja meg eledelét. Ha csak beszélek hozzá, azonnal dorombol. Simogatnom sem kell, hogy szeressen. Elképesztő érzéke van az ember lelkiállapotának megállapításához. Tudja, ha szomorú vagyok, és velem örül, ha minden örömöm az ég felé eresztem. Ha magamhoz hívom, kezem int, szám kéri, hogy "gyere"... Olyan érzésem van néha, hogy érti amit mondok.

Mindent összevetve, a macskám intelligens és öntörvényét levetkőzve, önzetlenül szerető. Bármikor érek haza, mindig tudja. Elém jön, üdvözöl. Ha megyek, elkísér egy darabon, de nem merészkedik messzire, mert tudja, hogy az ő hazája ott van, ahol az enyém. Abban a kis kertes házban, a tavakhoz közel.

2015. január 4.