(Ajánlás: Kósa Anettnek)

Volt egy kedvenc égetett zománc medálom egy nyakláncon. Egyedi darab. A medálra az volt ráírva: „Ecce homo”, vagyis „Íme az ember”. Mindig a nyakamban hordtam. Nem szerencse miatt, egyszerűen kötődtem hozzá. Azt hiszem, pont az egyszerűségéért szerettem bele. Az egyik barátnőm gyakran dicsérte. Egy nap újra szóba került és azt mondta, ha megjön a fizetése, ő is vesz magának egy hasonlót.

Tudtam jól, hogy vehet bármilyet, de olyan XIX. századi medált sehol nem fog kapni, amit meg is tud fizetni. Barátnőm mosolya a csontomig hatolt. Abban a pillanatban azt éreztem, nem jól van ez így. Neki kell adnom, mert neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Már más témákról beszélgettünk, mikor egy hirtelen pillanatban levettem a nyakamból a láncot és a medált, majd a kezébe nyomtam. „Tessék, ez a tiéd…” – mondtam. „Neked, nagyobb szükséged van rá…” Barátnőm szólni sem tudott a meglepettségtől. Tudta, hogy sokat jelent nekem az a tárgy. Én mégis lemondtam róla az ő öröméért. Háláját szinte zavartan próbálta kimutatni. Azt érezte, hogy nem érdemli meg. Megnyugtattam, hogy de, igen, megérdemli. Ott és akkor könnyes szemekkel ültünk tovább, mert az öröm áthatott bennünket.

A következő születésnapomra a barátnőm ajándékot hozott nekem. Egy üveggyöngyökből csiszolt karperecet. Tetszett az ajándéka, de akkor még nem értettem, miért fogom igazán szeretni. Az első napsütés alkalmával vettem észre, hogy a karkötőre vetült napsugarak sok felé törnek, szivárványt bontva mindenfelé. Akkor jöttem rá, nem az ékszer volt az igazi meglepetés, sokkal inkább a szemet gyönyörködtető szépség, mely felszabadult boldogságot adott a szívembe. Mert bizony, amit adunk, azt kapunk vissza is. Mindegy milyen realitás okán. A lényeg az érzés, melyet okozunk…

2014. április. 20.