Nyakam ívéhez közel ért
távolságot tartó mosolyod,
rajtam zongorázott
gyengéd tekinteted, s akaratod.
Magam előtt látott kósza betűk
a semmit íratták velem
ellenünk.
De éreztem, éreztem,
mit lelked akart,
lázas küllemed vágyva betakart,
s mit leplez a lét,
leplezi a szív is,
mit igazán akar,
feledni kéri mégis,
mert az ember rab,
saját börtönének rabja,
míg kirakósát
mások életéből rakja,
s önmagának hazudott
félelme hatalmában tartja.
Érintetlen világ,
melyben te velem vagy,
s nem veheti el azt senki,
se más, se te magad…

Veresegyház, 2015. december 11.