Kopasz platánfák közt ért a január,
a kápolnák fedte tér már
színesre fagyott,
s a tavon gyűlő récék alatt
a jég hullámzó naptükröt hagyott.
Szemeinkben
a gyémánt fényű délután
szép, büszke és szerelmes…
Lomhán vitte hátán
mosolyainkat a kedves,
és átölelt és reptette
láthatatlan szárnyainkat,
féltve óvta boldogságunkat.
Távolinak tűnt a világ,
elrejtették lépteinket
a mezítelen fák.
Szerelmet suttogott a szó,
lelkünkbe odaadó
imáját ajándékozta az ég,
mert ennyire
sosem szerettünk még…

Veresegyház, 2016. január 20.