Miközben sétálunk
a kihalt partszakaszon
és fehér sirályok röpte űzi a telet
te szorosan fogsz át,
erősen tart gyengéd kezed.
Friss a levegő, és még
a hideg vágyódása is szeret,
a Duna átható ereje
csodaként tölti be
a körénk gyűlő teret.
Oly meghitt ez a pillanat,
arcodon a boldogság
szerelmes rajzolat,
ajkaimra írt csókjaidban
a végtelen súg
akkordokat.
Most béke ölel,
s míg a szem ellát
érzékeink követik a folyó
sodródását,
hullámzik a víz,
és tükrén lomhán jár át
a csapongó képzelet,
lépteink nyomán
halk áldás követ.
Hallod? Miénk a tér
és a Dunához ért sirályok
szárnysuhogása,
miénk a kavicsos part
ködbe burkolt látomása.
Ez a mi csodánk!
A tiéd és az enyém...
...ahogy közös örömünk
a lélegző időtlenségbe ér.

Veresegyház, 2017. január 1.