Ha többé nem kellek neked
úgy add tudtomra, hogy megértsem.
Sűrűn gyötrő tetteidtől ezt kérem,
s mi egyetlen célként tűzve volt,
mit épített éltedben annyira féltesz,
angyalként tartsd magadban, míg kísértesz.

Akkor ne tégy meg magadnak!
Ne halljam és ne lássam akaratodnak
fájó égiszét, hogyan tépi
fájdalmas napjaink között szét
a csodában fénylő emlékvágyakat,
mert hiányunkból csak bánatunk fakad.

Légy tiszta, mint mindig is voltál,
s maradj meg elveid szerint,
ha idődben túl kevés vagyok, ne add
röpke lényeged, mert kínba lök megint
a felismerő, s gyötrő tapasztalat,
hogy csak ennyit érek, s így adod magad.

Nekem az egész életed kell! Mind!
Mit csepegtetsz, halhatatlan lesz megint,
mint azelőtt, mikor újra jártuk az időt.
Nem véletlen, hogy a szívünk egyszerre dobban,
s a lét néha hiába katlan, ha mégis érezzük,
e kegyetlen világban, egymásért lélegzünk.

Ha többé nem kellek neked,
kérlek, úgy add tudtomra, hogy megértsem.
Szeretve szerető tetteidtől csak ezt kérem,
s azt, hogy ha megválasztod léted hatalmát,
mondj imát, és lásd, érezd hús-vér szívem,
mely érted lüktet... Csak ezt kérem...

Veresegyház, 2017. február 11.