Ahogy ott ültünk a szőnyegen, az ágy mellett
és nyugalom lengte körbe örömünk,
hallgatva mesélő szavaid, békésen bújtam
hozzád, boldog voltam, milyen jó nekünk,
és csak méláztam, élveztem a közössé tett,
örökké való, szerelmes pillanatot,
mert a meghittség és ahogyan átölelve,
apró csókjaiddal szerettél, meghatott.

Nem volt nagy szám. Ruhában, keresztbe tett
lábainkban zsibongott emlékeink forró íze,
néha kacagásban tört ki, néha pedig
féltéssé vált az együtt töltött időnk képe.
És mikor magadhoz húztál, hogy elmondd,
mit jelentek neked, mennyire szeretsz,
lelkemben az érzés mélyemig hatolt és
boldog könnyek közt köszöntem meg ezt.

Mert ahogy ott ültünk az ágynak dőlve
és békesség simogatta végig testeinket,
rájöttem, hogy nem akarom többé nélküled
sem a napjainkat, sem az estjeinket.
Magamhoz húztalak, hogy elmondjam,
mit jelentesz nekem és mennyire szeretlek,
akkor és ott, tudtad és tudtam, hogy
a jó Isten bennünket egymásnak teremtett.

Vác, 2017. február 23.