Mindig valami
megmagyarázhatatlan csoda
tartott téged mellettem,
mindig ott volt a lelked
pedig nem is kerestem.
Mindig nevetés lett a vége,
ha könnyek szelték az arcom,
mindig áldoztál értem,
miközben vívtam földi harcom.
Mindig hittél bennem,
ha gondolatom fájva tépett,
mindig szerettél, akkor is,
ha lábaidnak túl súlyosak voltak a léptek.
Mindig az erődet adtad,
míg testemben az erő alább hagyott,
mindig felemeltél magadhoz,
ha szorongásba húztak
az eltévedt napok.

Vác, 2017. június 19.
befejezetlen...