Emlékezek majd mindig erre a napra,
amikor kint az Öreg tó partján
a zöld nádasok előtt, féltéssel
néztük az égboltot festő víztükröt.
Épp ború takarta a napot,
de fénye néha átszökött
és kissé nehéz szívvel, de bizakodva
vártuk az eljövendő időt,
hogy megnyugodjunk egymás karjaiba
fontuk szerelmünkből az erőt.

Hajunkba kapott a makrancos szél,
de egymásba olvadt tekintetünkben
ragyogva őriztük meg a békét,
és az édes levegő csóklopta ízét
táncolva vitte magával a zsibongó természet,
hófehér auránkat biztató ígéret
lengte körbe és az áldott öröm,
mely Isten felénk tett örök szeretete
a „Soha ne add fel!” ige jele.

Távolba szálló gondolatok gyűltek,
érzéseink gyakran egymásba vegyültek,
s mikor szemeimből a könnyek megeredtek,
azokat hittel és szívvel törölted,
mert jól tudtad, miként lábaink
új utakon haladnak,
szíveink akkor is együtt maradnak.

Veresegyház, 2017. június 30.