(Komáromi János “Mikor” c. versére)

Néha

hűs cseppek oltó hadát érzem,
homályos arcomba hullott perceket,
mik általam sebzett szívemig égnek,
patakokból hullanak dobogva,
itatott bőrömön barázdákba érnek.

Egykor

derűs mosoly hagyta el arcomat,
ábrándok hitt élete küzdött,
szunnyadt pilláid apró bájaiért.
Most csak képzelet ível ösvényt,
messzi utam elé vágyott álmokért.

Máskor

buta, szent hitemmel éltem én is,
hol értem szívek vidám csókja élt
a végtelenség csodás dallamában,
de elszállott, mert hagytam tovább
régi sebek oltalmában.

Olykor

Csendben ülök, két kezem szorítom.
Kérdő szemem barna tükrében
balga kincset őrzök reménnyel,
és áldott, kedves idegennek
azt mondom: Ne menj el!

Veresegyház, 2004. szeptember 28.