Dörmög az ég,
néki még nem elég,
villámok tépnek,
csapkodva tűznek.

Rumlis Földünk,
menekül előlünk,
vihar szaggatja szét,
napsütötte egét.

Tombol ez idő,
de még nem késő,
lelkünkben lapul,
némán ül gazul.

Az a bánat, s méreg,
az az ostoba féreg.
Csendes életed,
lám, mivé lett!

Nyugalom néked,
szita szellem lényed,
bocsátkozva térdel,
alázva elébed.

Bocsáss hát meg!
Hisz kötelességed,
ha lelkünk felnőtt,
az igazság előtt.

Gödöllő, 2000.