Még altat a reggeli nap…
Tündöklött képet varázsol szobám ablakára,
majd átölel, magába zár,
fehér fényével simogatja bőröm,
kacajt formáz vállaim íveire,
mosolyban perget megmaradt perceket.

Vad világomba szerénység lép,
eltereli fáradt vágyak nehézségeit,
szavak nélkül a megértés sóhajai szállnak
apró felhők kékes bujaságában,
új idő fogan, mi tükröt mutat az élet
számtalan eltévedt útjainak.

Zsong az értelem elnyűhetetlen,
s olykor kusza szálaiból fűzött megnyugvás,
magához ölel a temérdek
ellángolt, de ki nem égett parázs,
az élet parazsai, melytől szabad a lét,
s melyben bizodalmak tombolnak.

Hív az ezer ajkat csendesítő látomás,
ott vagy te is, szemedben csillog
az átszellemült gondolat minden mámora,
tavaszként köszönt a friss nevetés,
lelkesít, s egyben felkavar,
mit hit nélkül érdemeltél.

Suttognak már a kipattant levelek,
vonagló testei hullámzanak a pirkadat
aranyszínű teljességében,
övként nehezedik szívekre a boldogság,
mely merészen szór elárvult hangokat:
mi vagyunk az öröklét foglyai.

Veresegyház, 2007. április 27.