Szürke fellegek mentén az est ködében
apró gyémántok kacajától ragyogott az erdő,
fürgén táncoló eső cseppjei dideregtek
fagyottan csillogtak, s borultak a sötétség felé.

Már álmosan néztem át a nyújtózó ablakon,
csendben engedtem útjára hitt ábrándjaim,
melyben tündérek énekét hallgattam derengve,
kik az éj bársonyát kedvesen nékem mesélték.

„Ama régen, bent a fenyvesek sűrűjében
létezett, s élt a magány. Sötét kabátja takarta
lelkét. Bánta az időt, mely rabláncot köré szőtt,
állta szabad útját, mogorván tartotta vissza.

Egy nap jött a remény, csillámokat szórt köré,
s mint a cseppek, azok is kristályba fagytak.
Égő szívet adott a magánynak, ki élni kezdett
halált feledve, táncolni vágyott a hideg esőben.”

Csend vett körül. A tündérek elhallgattak.
Víg szemük köddé vált, némán figyelték álmom.
Tompa szívem hevesebben verte ritmusát.
hisz az én magányom már reményét feledte.

Mosolyogtam. Oly bután gondoltam vad lelkemet.
Délibáb, mely életem tükrét mutatta, csak az.
Több azonban sosem lehet néhány illúziónál.
Vágyakkal telt bölcső, mit ringatni akkor is kell.

Veresegyház, 2004. február 23.