Ezernyi év sem elég
hogy feltörjem az idő köveit,
tengernyi kitartásom sem halad
kitűzött célja felé,
ha úttalan utakon botlom el
elkésett tettek ürességében.

Nevén sem nevezett
sorstalan ítélet hallgatása
hozzám simul,
rám csókolja a némaság rendjét,
mely folyton bánatot csikar,
tehetetlen könnyeim közt
a semmit szórja
megdermedt hangulatomra.

Tudom, csak kérnem kell,
s máris ölembe hull a jóság,
igaz emlékezetére
csak gondolnom kell,
melyben a szerelem
örök rabként húz az édeni csendbe.

S akkor a vívódás törvényeket hagy…
Lebegett óhajok felé sodorja
a kiéhezett lelkeket.

Veresegyház, 2007. július 16.