Csendem töröd…
Világként láncolsz magadhoz,
erős karod valóságba húz
ölelve simulsz testem árnyékaihoz
fénnyé olvasztasz bennem
minden akaratot,
szemed bogarában
ott ül szerelmed…
S a régen várt vágy,
az örök kezdet,
az örök álmodás.

Ránk ront a félhomály,
keresve kutatja
szívünk dobbanásait,
s némám fonódik
parázsló testünk köré
a féktelen képzelet.
Alant, feszült izgalom bontja
elrejtezett szirmainkat,
csókokba mos az ártatlanság,
mely lassan, lassan
mohó szomjainkat ontja.

Falhoz szorít a kéj,
nyugalmas menedékké válik
mellkasod moraja,
s enyém apró dobogása
versenyt fut az álmos idővel.
Még kezedbe rejted
minden féltett mosolyomat,
s letörlöd szememről
az elvetélt fájdalmakat,
mert lázadássá szított percek közt is,
veled a szelídség
új utakra visz.

Veresegyház, 2008. október 18.