Széles ágyadra a nap sem süt,
mert nem hagyod.
hiába puha vánkosod,
magadba fordul a csend,
és rátartiságában messze vész.
kába álmaid
szemed előtt hagyod,
de mi végre,
ha azok soh'sem maradnak?
mindig elindulsz az úton,
s túlabb jutsz a túlon,
hol lépteid lassulnak,
s fájni kezd a tér,
mert kishitű börtönödbe csal
a szent mívű remény.
De mondd!
Mikén csókol újra s újra
hiú nappalod,
ha reá hagyod,
és mellette ballagsz
oly szerényen?

Veresegyház, 2009. január 11.