Oly lassan telik Nélküled
minden perc,
dobogó szívem
magányba fagy,
nincs most erőm
ez ellen küzdeni,
magához szorított már
a hangtalan csend.

Tartod Magad…
Úgy gyűlölöm ezt!
Már előre megírom
minden gondolatod,
s aztán mondhatod
mennyire nehéz megértened,
s elfogadnod,
hogy Isten odaadott
neked.
Nem kérem, hogy szeress,
nem kérek semmit!
Nem kérem, hogy megérts,
az oly lehetetlen…
És ne törődj azzal,
ha Angyal köntösöm
együtt ragyog a Nappal.
Nem vakíthat meg,
hisz Te kelted a reggelt,
s árnyékod húzza feszületét
a magába forduló éjszakára.
Csapzott lelkem magánya
lábaid előtt térdepel,
mert a kötelék úgy szorít,
nem enged el
sohasem.

Veresegyház, 2009. február 3.