Nem tudok szabadulni,
mert mindig visszahúzol,
és sohasem túlzol,
ha azt mondod
szeretsz.
Azt hiszed,
ennyiért megvehetsz?
Előttem töröd az utat,
de nem álmodsz
közös csodákról.
Akkor miért nem engedsz
rabsorsú láncodból?
Csak kicsiket lépsz,
egyet előre,
aztán kettőt hátra,
mert nem tudod,
e lépéseknek mekkora az ára.
Hatalmas,
ha csak arra gondolok,
mennyi év kellett,
míg az idő
nekem visszahozott.
„Megérdemlem!” –
mondod büszkén,
és nem is sejted,
mekkora fájdalom van
sebzett szívem üszkén.
Nagy volt az ára,
de szeretett lényem
sosem hagyott magára.
És hogy tanultunk-e?
Feltétlenül…
Lelkedben lelkem
szeretve csendesül
minden nap,
hisz sorsod
többé el nem hagy.

Veresegyház, 2009. december 8.