Aztán megölelt minden szavad,
csak úgy burjánzott
telhetetlen szívem felé
vágyva kérlelt pillantásod.
Alkuszom a „majdért”
és hinni tanulok.
Földem műveled reggeled pírjain
de nem szégyenkezem.
Feléd ébredem,
egyszerűen és némán.
Lágy halkulatba szőttes
évezredek nyomán,
s tán alélok majd
cserfes lombú álmok szorításában,
hol se idő, se tér nem szegi
elvarázsolt bájainkat.

Veresegyház, 2010. január 18.