Elképzelem azt a fátyolszürke napot
mikor éles sikollyal réved az arc,
megfélemlített állapotában
utat keres, de nem talál,
mert magába temette a halál.

Az a nap nekem túl egyszerű lesz,
másnak rom és sűrű imádság,
keserű kétségbeesés
és elalélt némaság.

Akkor nem lesz több mosoly,
nem lesz bátorság
és ölek közt megnyugvó öröm sem,
mert ahogy a fény kihuny,
sötétség vetül majd keserven.

Nagy hiábavalóság lesz,
emlékek vad történései,
mit elme fel nem foghat
mit bágyadtság vágya nem uralhat.

A lét
erőtlenül tart majd felette
halotti tort,
s a lehunyt szemek
nem csillannak többé,
téboly teszi a semmit őrültté.
Úrrá lesz rajta a tajtékzó közöny,
s a kérdések, a sűrű könny
„miértek” alázottjai.

Veresegyház, 2012. november 10.