Furcsa volt a lét,
szél hordta szét
őszi fák levelét,
s a messzeségből
lelkünkbe fújta
édeni erejét.

A távolban pára ült
a sebzett Naszályra,
aranyban tündökölt
ahogy a fény átjárta,
s a szélfútta magas csendben
szivárvány színeit
bontotta az Isten.

Kócos volt a tér,
összekevert sötétkék
és hófehér,
s a rajta ült fénytörés
gyémántszínű volt
és nevetés.

A szép ívű híd alatt
megeredt az eső
és szakadt,
s ahogy Földet értek
a világnak könnyei
csillogva nyíltak
szívünk gyönyörei.

Veresegyház, 2015. november 9.