Kertes házam közvetlen szomszédságában, védett környezetben van egy vadrózsabokor, amely az évek alatt hatalmasra nőtt. Az elmúlt nyarak szárazsága miatt friss hajtásai az alacsony kerítésen áthajlottak a kiskertem fölé. Áthajolt, mert virágaimat minden este vízpermetben fürösztöttem és ő sem akart kimaradni. Az elmúlt nyár is nagyon száraz volt, a szomszédom pedig már az elején letett arról, hogy locsolja a még megmaradt, szívós növényeit. Ezt a munkát a természetre bízta.

Megsajnáltam a rózsabokrot és tavasztól őszig minden este meglocsoltam. Hálája jeléül megszámlálhatatlan bimbót bontott. A magenta színű sziromáradat már messziről láttatta, hogy a növény mennyire jól érzi magát. Locsolás után gyakran, jól eső érzéssel gyönyörködtem a rózsa szirmai között ragadt apró vízcseppek látványában. Gyönyörű volt.

A növény első, nyári virágzása után, kora ősszel meglepett, amikor újabb hajtásai végén friss bimbók fakadtak. Naplementekor gyakran csodáltam a terasztól. Egyszerűen nem tudtam betelni a szépségével és azzal a tudattal, hogy megajándékozott. Hiszen közelgett már a hűvösebb időszak és lassan a szél minden lombhullatóról lefújta az utolsó levelet is. A rózsabokor új rózsaszín virágaival egyedüli éke lett a kertemnek.

Eljött a december és az első fagy. Aggódva követtem figyelemmel a bimbókat és a kinyílt virágokat, melyek az utolsó "leheletükig" a szépséget ajándékozták szemeimnek. Most január van, túl vagyunk pár mínuszon, és a kis rózsavirágok fagyottan száradtak össze a növény ágain. Nem hullottak le a szirmok. Azt akarták, hogy a nyárra emlékezzek...

Veresegyház, 2015. január 3.