Mindig elcsodálkozom a természet élni akarásán. A kilométer hosszú járdányi rész mellett idén nyáron is egyfolytában vadvirágok nyíltak. Búzavirág, fehér mécsvirág, árvacsalán, szürke aszat, fekete nadálytő, fehér cickafark, lóhere, kamilla, gyermekláncfű… A térdig növő fűben pompázó szín kavalkád mindannyiszor lenyűgözött, akár hányszor megcsodálhattam. A vérszilva fák alatt sétálva, mosolyogva legeltettem szemeimet. Jól esett egy-egy nehéz nap után az aprónyi természet csodájában élni.
A nyár melegében dolgozó fűkaszák az elburjánzott fűfélékkel együtt gyakran visszavágták a vadvirágok töveit is, ám azok pár hét alatt újra szirmaikat bontogatták, hogy a meleg nap fényében fürödhessenek.
Ennek látványa rádöbbentett arra, hogy mi emberek sokszor mennyire gyengék vagyunk. Néha legszívesebben feladnánk, amikor a dolgok nehezebbre fordulnak. De a virágok nem tudnak elmenekülni. Ők igen is dacolnak a világgal, az emberrel és igen is megmutatják, hogy zord körülmények között mennyire mássá képesek tenni környezetüket. Hatalmas erejükkel olyan érzéseket csalnak elő az emberből, mint gyengédség, érzékenység, alázat, boldogság vagy szeretet. Gyógyító erejük nem csak a testet táplálja, hanem a lelket is.

Veresegyház, 2014. június