Légszomj fojtja torkom,
zabolátlan szívem egyre csak
játszik, ütemtelenül,
hol lassabban, hol gyorsan,
félre veri a harangokat.
Valahol messze, elhagytam
szeretett biztonságodat,
s most túl sűrű előttem
a zölddel átszőtt rengeteg,
a te Erdődben a boldogság
most fájdalommal teremt.
Temeti mit nem ért az ész,
teremti, mit vágyva nehéz,
de szeret és szeret halkan:
magában őrzi imádottan
az egész életed...

Veresegyház, 2016. április 29.