Ránk dörgött az ég, de arcod közelsége megnyugtatott,
mosolyodban végtelent játszott a pillanat, azt a meghitt
gyengédséget, mely puhasággá varázsolta körülöttünk
a nádasokkal ölelt teret, és tudtam, hogy karjaidban
lelkem, mely mindig is téged szolgált, békében alélhat,
hiszen legbensőbb érzéseid, mind szívemnek adtad.
Aztán elindultunk, végig a földes út porán, nyárfák
virágait utaztatta az erősödő szél, de mi a megélénkült
szélben is szerettünk, egymás kezét szorítva hagytuk el
sétált lépteinket. S ott, hol az élénkzöld levelű mosolygós
fák egymásba kapaszkodtak és a suhogó levegő lengette
puhaságukat, megállva fogadtuk egymásba szíveinket
újra és újra, ahogy akkor, mikor legelőször cseréltük, s adtuk
egymásnak. Majd a hirtelen eleredt esőben futni kezdtünk
s bőrig ázott ruhánk látványa már nem félt többé az esőtől.
Szabadnak érző lelkülettel őriztük meg magunkban
azt a csodálatosságot, amely örök világunk fénylő magja lett,
az érzést, melyet Isten táplál, s melyet általa kaphattunk.

Veresegyház, 2017. június 4.