Önnek én túl gyerek vagyok.
Minden röpke álmom
egy lába alatt zúzott falevél,
s mit a lelkem ábrándoz,
az eszméjének mit sem ér.

Hiába adom én csordultig
két kezébe tiszta szívem,
ha szabad szavam adom,
figyelme akkor sincsen.

Fontosabb minden tette,
mely napjai közt temeti,
fájó lényemet hallgatása
bánattal égeti.

Felgördült a függöny,
viharzó a közönség tapsa,
Hajoljon hát meg előttük,
hisz tökéletes a játéka.

Mert míg mellkasában
büszke az Ön jelleme,
addig könyör vágyódásomban
sír a lélek: „Bár lehetne…”

Önnek én túl gyerek vagyok.
Minden röpke álmom
egy lába alatt zúzott falevél,
s mit a lelkem ábrándoz,
az eszméjének mit sem ér.

Veresegyház, 2017. december 9.

(Ady Endre: Finita c. verse nyomán)