Az eget mozgatom, s félek.
Az erő, mely bennem honolt,
most elszabadult, szétszéledt,
messzi valóságból ábrándot tépett.

Gyáva volnék, hogy tovalépek
oly gyarló létem haragjától?
Bágyadt lelkem óhajért csap:
bár volnál te is, mint én, olyan.

Mentenélek, de már késő.
Káromolt tested mindig dicső,
fényében ragyog, másnak mosolyog,
ha boldog szíved diadala.

Vak szívem sír, zokog.
Hazug vágyott álmokban,
keserű dalt dúdol
halott eszmékért, melyek múltak.

Még látlak, s látsz, ha itt az idő.
Mennem nehéz, érted menekülök,
mint a felhő elől az emberek,
kik csak élnek, s felednek.

Veresegyház, 2004. február 2.