Fürge patak partján álltam,
tavasz virágai úsztak szellőkön át
s hullottak alá a mélybe alant,
hogy igyanak tiszta tükréből.

Selymesen simogató nap fénye
hullámzott a színek esőjében,
csókot kívánt a tejfehér fellegek
lágyan ringatózó teljességéből.

Árván kúszó nyírfák könnyeztek,
cseppjeik porba hullva apadtak,
apró kikericsek tölcsérében.
Szemem hunytam. Álmaim hajnalát

szórtam szerte szét a zöld erdőn,
s a rét sárga pitypangjából fontam
szívkoszorút a világ lelkének.
Rigófüttyöt küldtem a mezőknek,
vizes kavicsot a poros földnek.

Bóbiskoló fűszálak integettek utánam,
a búcsú szavát írták szívemhez.
Mosolygott az Ébredés. Újra burjánzott.
Boldogságot hintett amerre járt.

Versegyház, 2004. április 28.