Miért kell mindig odázni?
Megvárni, míg végleg omol a fal?
Mert csendben szorul a szív,
ha már szánalmat nem akar.

Kelletlen tév’ben a kósza hit…
Mit remélt? Csak néma hangokat…
Hol bölcsőként ringatott a vágy,
ott lerombolt álmot tartogat.

Magamban láttam a távoli órát,
a reménnyé formált perceket,
s most mind elgurult, mit találtam,
fogja vagyok, és betemet.

Mert mit érzek én, ki olyan más…?
Szemernyi létet sem, ha nem hagyod,
ezerként fáj a sokadik él,
mit eldobni többé már nem tudok.

Veresegyház, 2007. május 25.