Késő van. Haboznék még,
ajkamon szavak némultak.
Ismerni nehéz a lehetetlent.
Te csak állsz némán, várva.

Várod testem dallamát,
mely győzne, ha hallanád.
Pilláid hunynak, felém
dobott báj nekem kacag.

Intenék, de már késő.
Kezed tol, szomjút olt’na,
a fájdalomét, mely mar,
szívet, lelket betakar.

Nincs hatalmunk egymás
felett az eget bezárni,
sajgó testünk haragját
már nehéz békíteni.

Fogy hazug buta időnk,
haza vár a nagycsalád.
Kerget a vágy, a tegnap szele,
mely ostromát kívánta.

Szavam hallgat. Késő van.
Tenni bármit már holt.
Nyugodj bennem, s lelkemnek
add meg mi kegyelem.

Veresegyház, 2004. február 4.