Elgyengült néma sikolyokba 
fojtom azt, amit nem lehet…
Búsan engedem ujjaim közül
repülni vágyó nap lelkedet.

Figyelem a kéklő magas ég 
felgyülemlett, s elrajzott zajait,
hogyan öli meg a hűvös szél
féltett, kóbor szívek hangjait.

Haldoklik a magány bágyadt,
magára maradt szirtek hátán,
visszhangja már rég rabul ejtette
kínok megkövült hajnalán

szavaid. Hideg könnyeim érik
a fekete föld magvatlan szegét,
s maradok csendben, ajkamban
a dal örökre dúdol feléd.

Veresegyház, 2005. augusztus 5.