(Csorba László nagyapámnak…)

Dér fútta fák integettek,
hosszú volt az út előttem,
s mikor megláttam félt arcod,
tekinteted meleg érzésbe markolt.
Semmizve, sután továbbálltak
néma, nemtörődöm emberek,
önkényes, balga üdvüket rótták,
bár hívtad, hogy segítsenek.
Mellkasod mezítelen hált, árván.
ősz pilláid hunytad, s aléltan
őrizted még szíved szárnyán
forró csókom, mikor átöleltelek.

Hamu újra perzselőn lángolt.
Eltűnt a feledés hatalmas árka.
Morajlott dühöd ástad elő
ha más, késett segítő kéz
pillanatod diktálni próbálta.
Én csak fogtam remegő kezed.
Nyugalmat szántam zaklatott,
fájdalmas, önfáradt lelkednek.
Szemeid lassan álomba szegültek,
arcod szürkére homályosította
messze húzódó fellegek vattáját,
s lassan számoltad elszenvedett életed
csendes perceinek halmazát.

Mátraháza, 2004. december 15.